A mumifikálás az ókori Egyiptomban elterjedt módszer volt a halottak testének konzerválására. A hagyományos folyamat részleteit Hérodotosz írásaiból ismerhetjük. Az i.e.2000 környékéről származó leírás szerint először egy görbe vassal távolították el az orron keresztül az agy egy részét. A lágyékon át vették ki a beleket, majd miután füstölőszerekkel kitisztították, megtöltötték mirhával, füstölőszerekkel, és bevarrták a vágásokat. A test salétrommal történő bedörzsölése után vártak 70 napot, lemossák a testet, majd vászon szalagokkal tekerték körbe. Enyv helyett gumit használtak az ókori egyiptomiak, ezzel kenték be a vásznat.
Mumifikálás az ókori Egyiptomban: a belső szerveket kanópusz-edényekbe tették
Természetesen társadalmi osztálytól függően változtak a mumifikálási szokások, a felsoroltak a legdrágább eljárást jellemezték. A legfontosabb az volt, hogy a belső szerveket eltávolítsák, a testet pedig szárítsák. Hasonló volt a cél a belső szervekkel is, ám azokat ún. kanópusz-edényekbe helyezték. Ezek kezdetben lapos tetővel rendelkező dobozok voltak, ám idővel emberfejűre formázták a tetőket. Az Újbirodalom idején már Hórusz isten fiai őrizték a belső szerveket.
Nem mindenki fizethette meg a minőséget!
Az ókori egyiptomiak hittek a halál utáni életben, és mindent megtettek annak érdekében, hogy a hozzátartozókat méltó módon készítsék fel a túlvilági életre. Ezt a célt szolgálták a fáraók mellé temetett értékek, élelmek, amelyeknek ékes példája Tutanhamon fáraó sírja. A fáraók lenyűgöző sírboltjainak számító piramisok azonban nem jártak mindenkinek. A mumifikálás az ókori Egyiptomban a kevésbé tehetőseknél más folyamattal is társult. A hasüregbe cédrusolaj öntöttek a belső szervek eltávolítása nélkül. A végbélen keresztül betöltött olaj állítólag feloldotta a beleket és a gyomrot, ami így távozni tudott a testből, méghozzá vágás nélkül. A salétrom itt is alkalmazásra került, és tulajdonképpen csont és bőr holttestként adták át a szakemberek a hozzátartozóknak, akik így temették el az elhunytat. A legolcsóbb eljárás, amit a szegények engedhettek meg maguknak, nem másból állt, mint a hasüreg olajos kimosásából, majd a 70 napos sóban tartásból.
Érdekesség, hogy az agynak nem tulajdonítottak a mumifikálás során sok jelentőséget, ám a szívet megőrizték, a helyén hagyták. Úgy vélték, abban rejlik az intellektus és a szellem. Tény egyébként, hogy Egyiptom éghajlati viszonyai a spontán konzerválódást is lehetővé tette. A sivatag száraz és forró homokja kiszárította a testet, mielőtt az még bomlásnak indult volna. A mumifikálás akkor vált szükségessé, amikor az előkelők már téglasírokat emeltettek maguknak, biztosítva a háborítatlan nyugalmat haláluk után.
A mumifikálás az ókori Egyiptomban vallási színezetet is kapott. A halál pillanatában a testből kiszállt lélek a mumifikálást követően tér vissza a testbe. Ahhoz azonban, hogy a lélek felismerje a testet, annak épségben kell maradnia. A 3-4. dinasztia idejétől uralkodott az a gyakorlat, amely szerint a belső szerveket dobozokban helyezték el.
